A hátrányos helyzetű gyerekek életét az elszigetelődés, a szegénység és a kirekesztettség jellemzi. A rossz lakhatási körülményeket és szegényes infrastruktúrát a lakóhelyi szegregáció tovább súlyosbítja. A szegénynegyedek lakói jogbizonytalanságtól szenvednek, és gyakran nem rendelkeznek tulajdonjoggal, így otthonukat hivatalosan nem tudják állandó lakóhelyként bejegyeztetni. Ebből a helyzetből adódóan az alapvető szolgáltatások számukra elérhetetlenek, gyakorlatilag „láthatatlanok”, a társadalom peremére szorulva élnek, ahol senki sem törődik velük. A szociális helyzetből adódó hátrányokat a roma közösségheztartozás csak felerősíti. Az iskolázottság súlyosan hiányos, a szociális és fizikai környezet –amelyben élnek–, nagyban gátolja fejlődésüket, a különböző kulcskompetenciák elsajátítását. Ez korlátozva munkaerőpiaci hozzáférésüket, a felnőttkori életlehetőségeiket, állandósítja a szegénységet és a kirekesztettséget.

Az életkörülmények megváltoztatásához, életútjuk jobbátételéhez időre és fejlesztésre van szükség. A hosszú távú gondolkodás, az erőfeszítés, az önbecsülés, az önsorsalakítás képességének fejlesztésére, az abban való hitre, hogy képes lesz rá, az akaratra a másfajta útkeresésre, az akadályok leküzdésére. Ebben kiemelt szerepe van a befogadó-támogató környezetnek, amely ellensúlyozni tudja az egyén külső és belső akadályait.

A Bárka tábor egyik fő célkitűzése a befogadó szemlélet, a sokszínűség és a társadalmi kohézió erősítése, ezzel növelve a kihívást jelentő vagy fenyegető körülmények esetén is megvalósuló pozitív alkalmazkodás képességét.